Lehetne ez egy bejegyzés a nyári szünetről, tervekről, bakancslistáról. De valahogy ma mégis más téma kérte magát ma ide. Régóta tervezem, hogy előveszem ezt témát. Szabj határokat! – olyan sokszor és sok féle kontextusben jött velem szembe ez a mondat, hogy émelygek tőle. Úgy érezem tőle magam, mintha a falnak rohannék. Hol maradunk mi és a saját életünk? Még egy KELL a többi hatszáthetvenkettő mellé…
Határt szabunk másoknak, határokat szabunk a gyerekünknek, talán határokat szabunk magunknak is. Sokszor belefeszülve a KELL-be, mert ez az időszerű, az elvárás. Határt szabtam! – De kinek a határai, amiket lefektetünk?
Vajon feltesszük-e magunknak a kérdést egy idő után, hogy hogyan is érezzük magunkat ebben. Reflektálunk-e rá? Jó így? Komfortos? Előre vitt engem? Vagy összeszorított foggal megyünk át a mindennapokon, s tartjuk magunkat a már kiszabottakhoz? Be merjük-e őszintén vallani magunknak, ha nem? S ha nem, miért nem?
Ugye, mennyi kérdést vet fel egy hétköznapi szó: határszabás…
Egyszer csak eljön az igazság pillanata, amikor a kijelölt határok falakká válnak, korlátozzák a haladást, a rálátást és megakadályozzák a fejlődést. Ebben a pillanatban hihetetlen erő és lehetőség rejlik. A kisgyerek a mozgásfejlődése, érése során egyre nagyobb mozgásteret igényel, felfedez, próbálkozik, elfárad és megpihen. Majd ismét útnak indul, hogy a megszerzett tudás és képességek birtokában felfedezze a világa egy újabb szegletét. Ha ebben az igényeit és szükségleteit figyelembe vevő, érzelmileg elérhető segítői és útitársai vannak, tud a magában, a világban. Képes lesz érzéseket megfogalmazni, segítséget kérni és megállni, ha kell. Megpróbálni másképp. Kacagni, szabadon szállni, vissza/kérdezni, tanulni. Vajon mi történne, ha magunkra is úgy tekintenénk, mint egy folyamatos fejlődésben lévő, érő – bölcsülő – Útonlévőre? Ha figyelembe vennénk a saját szükségleteinket és igényeinket? Szeretettel és elfogadással szemlélnénk a botladozásainkat és felállnánk újra(tervezve), miután megpihentünk? Vajon milyen lenne, ha úgy kacagnánk gömbölyűeket, mint gyerekkorunkban?
Néhány hete a Kilencévesem mesélt nekem a drámaelőadás előkészületeiről. A próbákról, a szerepekről, amiket ő játszik majd. Mosolygott a nem létező bajusza alatt; lelkes volt, hogy kipróbálhatja magát egymástól teljesen eltérő karakterek bőrébe bújva – a tündérgyerektől a gárdakapitányon keresztül a gyíkkirályon keresztül a varázslóig. Tervezgette, milyen zenei aláfestést nyújt majd a darabhoz. Végül ezt mondta: „-Többet nem tudok vállalni.” Én ültem a volán mögött és elmondhatatlanul hálás voltam azért a mondatért. „Milyen jó, hogy neki nem kellett 40 év, betegségek sora, hogy ezt ki tudja mondani.” – Ezt gondoltam, ahogy hallgattam a Fiam. S felidéződött bennem az út, amit nekem kellett végig járnom, hogy a szívemből ki tudjam mondani: „Ennyit tudok vállalni!” Milyen hosszú volt az út a ROSSZ VAGYOK-tól a MÁSKÉPP-MŰKÖDÖM-ÉS-EZ-RENDBEN-VAN-ÍGY-ig. Milyen sokszor történt meg velem, hogy egy betegség állított meg a mindenhol százhúsz százalékot teljesíteni akarásban. Legutóbb Pünkösdkor, amikor egyszer csak nem tudtam lábra állni, mankó nélkül járni. Borult a hétvégi nagytakarítás, borult a menetrend, borultam én is. Sírtam a fájdalomtól, és tehetetlennek éreztem magam, mert a leghétköznapibb dolgok sem mentek egyedül.
Így jár az, aki érzi, hogy ideje van a megállásnak, de még előtte megpróbálja ledolgozni sovány malac vágtában a kilométeres to-do listáját. Ez volt az a pont, amikor őszintén meg kellett vizsgálnom, hogy vajon a kijelölt határaim valóban jó helyen vannak-e. Már egy ideje borsózott a hátam egyébként is ettől a kifejezéstől. Merevnek, véglegesnek, megmásíthatatlannak éreztem. Rá kellett jönnöm, hogy ugyan szükségem van a keretekre, de rugalmasságra és újratervezhetőségre is. Arra, hogy szabad mozgást adjon az életemhez, a tevékenységeimhez. Az érzésre van szükségem, hogy jó helyen és jól vagyok a világomban. S mégis nehézség támad, van mire támaszkodnom, hogy meg tudjam oldani – akár segítséggel is.
Kimenőt adtam hát magamnak, s a fontossági sorrendben a maga helyére tettem a belső rendrakást: végig gondoltam mindazt, ami aktuálisan foglalkoztatott: az előttem és a család előtt álló időszakot, a nyarat, az életünk következő szakaszát. Azt, hogy mit szeretnék letenni és mit viszek majd át a küszöbön. Miről mondok le önként, mit teszek le és mit veszek fel. Végig gondoltam, hogy miért olyan nehéz elengednem az önszabotázst, legyen mégoly nyilvánvaló is. Miért esik nehezemre elismerni az értékeimet, a tudásom, lássam bár világosan a létét. Miért olyan nehéz láthatóvá válnom.
Ott, a domboldalban visszakértem az erőmet. Azt az erőt, ami nagyon régen elveszett – vagy talán megpróbáltam elnyomni, mert nem tudtam vele még elég jól bánni. Nem tudom…
Libbenő rózsás szoknyában – amit korábban biztosan nem mertem volna felvenni, pláne betűrt blúzzal – mankóra támaszkodva szembenéztem azzal, ami van. Elfogadtam azt, amin átmentem az elmúlt években. Magam mellé ültettem a fájdalmam, az elkeseredettségem, a dühöm, a frusztráltságom. Az enyém ez is…. S az Élet folyik, visz előre engem is, a családomat is. Nyár van.
„Nyár. Kert. Csönd. Dél.
Ég. Föld. Fák. Szél.
Méh döng. Gyík vár.
Pók ring. Légy száll.
Jó itt. Nincs más
csak a kis ház.
Kint csönd és fény.
Bent te meg én.”
Szabó Lőrinc – Nyár